Várakozás I.

 

Éppen ülök Varsóban a Központi pályaudvaron, elméletileg kilenckor lenne egy vonat Poznańba. Elméletileg… Valójában volt egy hét előtt pár perccel (bár arra amúgy sem lett volna jó a jegyem) a következő pedig 11, igen tizenegy órakor jön. Megint pár óra várakozás, ahogy mindig. Woody Allen mondta egyszer, hogy életünk nagy részét várakozással töltjük. Nagyon igaza volt… Várunk valamire. Nem a vonatra gondolok, jól tudjuk a menetrend egy olyan dolog, aminek még a portás - akiről pedig köztudott, hogy az olimposzi istenek modernkori helytartója – is előre köszön. Persze hibáztathatnám abban a munkában megfáradt pénztáros hölgyet a Varta partján, aki két hete vasárnap váltig állította, hogy kilenckor el tudom hagyni Lengyelhon székesfővárosát, azonban rögtön gondolkodóba ejt egy egyszerű kérdés: azzal előrébb jutnék? Aligha. Igyekezni kell beletörődni mindenbe. De ne kalandozzunk el a várakozás témájától. Szóval várunk. Vár az idős hölgy a balomon, akinek pici lábaiban több megtett kilométer van már, mint amennyiről én csak álmodhatok, sok évtizednyi munkában megfáradt kezei, remegve tartják a szerelmes regényt, mely legalább néhány reménykeltő percre elrepíti a váróterem szürke tengerében emelkedő szigetről, melyen ülünk. Szigetről, bizony. Stilisztikailag, építészetileg és szociológiailag is érdekes képződmény ugyanis várakozásom helyszíne. De erről majd később, most pár szót a mindenható menetrendről: kikerült a központi kijelzőre két vonat, amelyek semmilyen menetrendben nem szerepelnek. Megörültem, mert a már beletörődés állapotába jutott 11 órás indulást majdnem másfél órával megelőzik. Nem kellett volna reménykednem. Helyjegykötelesek, az pedig már nincs… Pedig fizettem volna most már többet, fáradt vagyok. Késő bánat, bár nem ez a legnagyobb.

Szóval a sziget. Ronda üveg és acél kombinációjú csarnok, a kelet és nem annyira (már ha „innen” nézzük) kelet Európában megszokott műmárvány padlóval a Központi Pályaudvar váróterme. Az Intercity váró pedig ennek a közepén maga a paradicsom. Jó negyed méterrel a csarnok átlagos szintje felett van, királyi magasság, ülőhelyek csak itt vannak, fejedelmi kényelem, a virágtartók kékek és gondozottak, a padok pedig narancssárgák és kényelmetlenek, de legalább vannak. Néha elnézem, ahogy az egyszerű utazónak kiül a kétség viharvert arcára: bejöhetek én ide? A válasz változó. De a kényszer és a fáradtság általában minden ellenkezést legyőz. Egy tényező egyértelműen javítja az összképet: jó a világítás, tehát miután az akkumulátor gátját állja gondolataim szavakba öntésének, elővehetek egy könyvet, és hasznosan tölthetem el az időt. A másikon még gondolkozom, a le-föl korzózó galamb, aki ráadásul rendkívül aktív bélműködésről téve tanúbizonyságot, az elmúlt fél órában kétszer könnyített magán, besorolása még kétséges. Vitathatatlan, hogy életet visz az egyébként halott vagy haldokló környezetbe. A jobbomon ülő munkából hazatartó középkorú polák most igyekszik hasznossá tenni a valószínűleg egész nap táskájában hordott kalácsmaradékot, mely térburkolásra, vagy önvédelemre még megfelelő lenne, de vacsorára már nem. A galamb rendkívül örül ennek a ténynek, az ő csőre megbirkózik, még a betonkaláccsal is. Ahogy a konkurenciával is, mely az élelem feltűnését követően azonnal megjelent. Galamb-pankráció élő egyenes adásban, rendkívül szórakoztató.

A néni belefáradt az olvasásba, és a mellette ülő középkorú fószert kiráncigálta az általa nagy műgonddal tanulmányozott könyvből, hogy ezt a helyzetet orvosolja. Most beszélgetnek: a néni nagyon lelkesen és kíváncsian, bár picit fáradt hangon, a fószer pedig az álommanókkal viaskodva, egyre gyakrabban lekonyuló fejét jobb kezével alátámasztva, kabátjába bújva, mellyel igyekszik megvédeni magát az álomra készülő város egyre hűvösebben betóduló leheletétől. Közben feladta a harcot és elaludt. Álmában talán sörtengeri hajótörésből mentik ki gyönyörű szirének és hívásuknak engedelmeskedve új életet kezd Calypso szigetén. Vagy elmegy és megtalálja ő is az Ithakáját.

A néni tapasztalt, és a kor támadásaival dacolóan sugárzóan értelmes és fürkésző apró szemeivel mér végig mért mindenkit, sajátos szigetünkön. Úgy sejtem tudja: nincs egyedül ez irányú elfoglaltságával. Majd ő is lassan lehunyja szemeit. Szembe velem megérkezett egy fiatal srác, majd belemélyedt repülős újságjába. Top Gun forever. Kíváncsi vagyok, vajon azt is leírják, (külseje alapján) a szakmaiság és bulvár-szórakoztatás keskeny mezsgyéjén több-kevesebb sikerrel egyensúlyozó sajtóorgánumban, hogy szélben nem jó röpülni. Na persze nem a fecskékre gondolok, mert ők nyugodtan rábízhatják magukat az egymást fáradhatatlanul kergető szélgyerkőcökre, kik megveszekedetten nyargalásztak az elmúlt pár órában Varsótól Budapestig. A baj az embereket is elnyelő gépmadarakkal van, melyek nem bízhatják rá magukat a magasban uralkodó széláramlatokra, hanem meghatározott kiindulópontból igyekeznek egy hasonlóan precízen körülírható célállomásra eljutni, dacolva az elemekkel. Ültem én már, folyami, tengeri hajón, ez utóbbin ráadásul kisebb viharban is, de nem gondoltam, hogy repülőn leszek kis híján tengeri beteg…

A néni is elaludt, a repülős elment, érkezett helyette egy fiatal lány, rendkívül hasznos, tudományos, ismeretterjesztő és mélyen filozofikus magazint hozva magával, szóval Joyt olvas. Váljék egészségére, de főleg épülésére. Az viszont dicséretére legyen mondva, hogy rendkívül alaposan vesézi ki olvasmányát: tíz perc alatt csak a tartalomjegyzéken jutott túl…

A fószer közben felébredt, kinyitotta a könyvét, majd azzal a lendülettel visszaaludt. Ahogy a központi kijelzőt kezelő vasutasok is, gondolom éppen az álom folyóján hajóznak, mert tíz perce elment vonatok vannak még kiírva. Ők is felébredtek, kiírásra került a vonatom, ami újabb meglepetést jelentett. Mindenhol gyorsvonatnak volt kiírva, de mostanra kiderült, hogy ez a Berlinbe tartó nemzetközi Intercity, miért érzem úgy, hogy ez is helyjegyköteles…

Szóval újra várok… 

 

 

(folyt. köv)